Na, jó régen találkoztunk! Így hát rögtön az elején elnézést kell kérnem. Tegnap este nagyon fáradt voltam ahhoz, hogy blogot írjak, ráadásul ment a huza-vona, hogy menjünk-e este jazzt hallgatni, vagy ne. Úgyhogy mikor hazaértünk, csak elnyúltam.
A másik oka, hogy nem írtam, az az, hogy ez volt eddig a kedvenc helyem és úgy gondoltam, hogy az egész megérdemel egy egész fejezetet egyben a blogon.
Akkor el is kezdem az elején.
Mikor már majdnem leszállát a gép, valamiért a fejemhez nyúltam, talán megvakarni, és abban a pillanatban annyira megfájdult a fejemnek a bal oldala, hogy azt se tudtam, hogy hol vagyok és mit csinálok. Olyan volt, mintha valami belülről elkezdte volna szétfeszíteni. Hihetetlen. Még most is rossz belegondolni, hogy miylen volt... Szinte úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem.
Leszállás után a szállásra mentünk.
Másnap reggel felkeltünk és elmentünk várost nézni, bár nagyon éhesek voltunk, így elmentünk enni. Egy hot dogost találtunk. Azon kívül, hogy nagyon jófej volt az eladó, nagyon hangulatos is volt a hely. A kaja végén odamentem, hogy kérdezzek tőle valamit, és úgy kezdtem, hogy köszönjük a reggelit, nagyon finom volt. Majdnem kezetfogott velem, úgy megörült ennek. A kézfogás bár elmaradt, mert olyan hülye volt a helyzet, azárt mosolyogva váltunk el.
Hogyhogy nem (hogy igen), a hot dogossal szemben volt a Lewis Amstrongról elnevezett park. Be is tértünk hát. Nagyon hangulatos kis park volt. Tele volt emberekkel, akik ott pihentek. Volt egy csomó bébikacsa, van is róluk fénykép. Talán egy egész napot, nem kevesebbet, el tudtunk volna ott tölteni, de mentünk tovább, a klasszikus értelemben vett New Orleans felé, ami nem más, mint az ún. francia negyed.
Játszunk egy kicsit, és engedjül szabadjára egy kicsit a fantáziánkat, induljunk el, és nézzük meg együtt egy kitalált utazáson, hogy milyen is pontosan a város.
Ha valakinek azt mondják, hogy New Orleans... Ha azt mondanám, hogy New Orleans, milyen kép jellene meg hirtelen? Sok kis erkélyes ház, ahol az erkélyeken kovácsoltvas kerítés van. A házaknak nagy ablakai vannak, belül inkább ódivatúak, elegáns bútorokkal. Esetleg, a távolban a szemfülesek észrevesznek egy-egy magasabb, modernebb felhőkarcoló jellegű épületet (nem felhőkarcolók, csupán 30-40 emeletesek, de nekem, kishazánk büszke szülöttjének az is felhőkarcolónak számít) is, de nem ez számít, hiszen annyira leköz az utcán végig haladó emberek sokszínűsége, hogy ki foglalkozik a hátsó dolgokkal(?!). Olykor egy-egy lovaskocsi halad el melletünk, melyet egy öszvér szerű állat húz maga után, s a bakon ülő kocsis szóval tartja a kocsin utazó lelkes túristákat, közben a háttérben vígan zenélnek a kisebb, nagyobb jazz zenekarok, veresenyezve egy-egy elvadult woodoo bárok zenéjével, mely inkább a mai tuc-tuc dübörgő ostoba zenét kínálja az arra elhaladóknak. A kocsi végébe mi is felugrunk, és hallgatjuk a mesét, amelyet ennek az egy lóerős kis fogatnak a hajtója mesél. Elmeséli azt a szomrú hírt, hogy New Orleans-ra kiváltképp hat az a biztonyos gravitáció, s hiába is küzd, menthetetlenül kozeledik a mocsár alja felé, amelyre épült. Olykor előfordul, hogy a téli hónapokban állványokkal feszítenek ki két épületet. A kocsis elmeséli, hogy ha fognánk egy vízmértéket, és azzal bóklásznánk a városban, egy vízszintes helyet sem találnánk. Megdöbbenünk, hogy valóban így van. Eddig fel sem figyeltünk rá. Az erkélyek olyan veszélyesen állnak, hogy attól félünk, nehogy a fejünkre omoljanak. A nagy "rettegés" közepette észre sem vesszük, hogy hirtelen a főtéren magasodó St Louis katedrális mellé értünk, mely előtt a Jackson park foglalja el az őt megillető helyet. Jackson az USA x-dik elnöke volt, aki Louisana államból, New Orleans-ból számrazik. Peckesen ül a lován. A térnek a Mississippi felöli oldala előtt fekete mutatványosok és show manek szórakoztatják a népet, akik persze nagyon vevők a sok hülyeségre, és mitagadás, jól csinálják. És persze a Mississippi. A Big Mississippi. Ez a folyó irgalmatlanul széles, ráadásul pont ott vagyunk, ahol a legmélyebb az egész, ami 270 lábat jelent. Az Amazonas és a Nílus után a harmadik legnagyobb folyó.
Hát ez a francia nagyed. De New Orleans több ennél. Ez csak egy kis része.
A belső rész egy nagyon drága, magas épületektől hemzsegő hely, ahol azért a "kultúrát" igyekeztek megtartani maguknak.
Képzeletbeli utazásunk végetért, megismertük a francia negyedet.
Mivel egyikünk sem ismerte New Orleans-t, úgy döntöttünk, hogy felülünk egy buszra, hiszen még az idő is jó. Ezzel mentünk körbe.
A temetők nagy sírhelyei a régi időkre engednek következtetni, bár nem lehet elavultnak tekinteni. A legdrágább sírhelyet Nickolas Cage vásárolta meg. Ezen felül láthattuk a piacot is, amely a világ első fedett paca volt. Ugyanígy láthattuk a Mardi Gras raktárát, ahol készíteni, illetve tárolni szokták azokat a kocsikat, amelyekkel a híres felvonuláson végigmennek.
Természetesen a buszkirándulás végén elmentünk és jobban szemügyre vettük a piacot.
Úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, és felkészülünk az estére, ám lévén, hogy mindannyian éhesek voltunk, beültünk egy étterembe, ahol rákot és kagylót ettünk sültkrumplival, amihet én két sört is megittam.
Hazatértünk után nem nagyon akart összejönni az esti jazz hallgatás és közben whisky iszogatás, de végül mégis csak rávettük magunkat.
A szállodában a protás azt mondta, hogy nincs messze, talán 2 km, de ha rá hallgatunk, inkább taxival megyünk. Így is tettünk. A taxi kirakott egy kis sötét utca elején, ahol csak a hangok hívogattak belfele minket. Nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol jó zene ment. Sajnos nem jazz volt, csak ilyen bár zene, de abből legalább a jobbik fajta. Betértünk hát egy duplára.
A koncert végével kimentünk sétálni, hogy az utca végén megint keresünk egy taxit.
New Orleans-ra jellemző, hogy mindneki önmagából és abból él, amit el tud adni. Rengeteg zenész van, a csöves bácsitól, aki gitrát talált, de még életében nem látott olyat, az egészen profi zenészekig.
Volt egy olyan lány, akin bizony nem csak a Danubius és a Kossuth rádiókat lehetett fogni (még a Sláger is bejött), menyasszonyi ruhában állt, és rá volt írva, hogy csókoljam meg egy dollárért. Azt nem tudom pontosan, hogy mi volt az üzletpolitika, hogy még nekem kell utána fizetni, vagy ő fizet érte? Mindenesetre ha második lehetőség állna fent, egy dollár bizony nem lenne elég, de talán még kettő sem...
Érdekes látvány, hogy míg az egyik utcában hatalmas a nyüzsi, zene, minden, addig egy utcával arrébb, már semmi nincs, csendes, kihalt az egész.
Az utcán végig menve elég érdekes dolgokat láttunk. Mondjam azt, hogy New Orleans megmutatta igazi arcát? Vagy kivillantotta a foga fehérjét? Azért talán ezt mégsem. De mind az az utca, valamint az egész francia negyed maga volt a pokol. Legalábbis én talán így képzelném el. Az emberek, mint a birkák mennek és beszívva, berúgva támolyognak végig az utcákon. Az már rég mindegy, hogy fiú fiúval vagy lány lánnyal megy haza a buli után, csak legyen valaki, sőt, néhány szálló (persze a francia negyedben lévők), még ki is rakjta magára a szivárvány színú zászlót, nem csak azt jelezve, hogy szolidaritást vállal a melegekkel, de még támogatja is őket. Nálam már ez kiverte a biztosítékot... Hova lyukad így ki a világ?
A hab a tortán, hogy mindemellett minden sarkon Houstler felirat van, a hozzá tartozó gyér öltözetű nők képével. Ezek valószínűleg a régi bordélyházak modern változata. Persze feltehetnénk a kérdést, hogy mi bajom van, ez se tetszik, az se tetszik?... Hát nem.
Hiányzik egy kicsit az az igazi New Orleans-i feeling. Amikor egyik utcazenészből botlasz a másikba, egyik jobban játszik, mint a másik, a bordélyházak ajtajában nők ülnek, és vigyorogva integetnek, egy-két részeges fetreng itt ott, akire csak úgy szállnak a legyek, az emberek meg elkerülik őket. Ehelyett kapjuk ezt a valamit. Ma egy zöldre festett jány jött velem szembe, akin csak egy szoknye volt, és nyakig be volt fesve, és ahova csak lehetett, pearcinget aggatott magára... Hát mi ez? Erkölcsi fertő felsőfokon...
A templom előtt, a Jackson park kerítése körül ott lógnak azoknak a képárusoknak a képei, akik ott árulják a protékájukat. Na de ők tehetségesek!
A templom előtt, szinte közvetlenül a bejáratnál ott vannak a woodoo jósnők és jósurak, ami engem zavart, persze felfoghatom úgyis, hogy ennek itt kultúrája van.
A képárusoktól nagyon szerettem volna egy képet. Vita volt, hogy táncosat vagy szaxofonost vegyünk. Végül talláltunk olyat, amin mindkettő van, csak az sajnos lila volt. Megkérdeztem hát, hogy van-e nem lila, mire mondták, hogy van, csak még nem készült el teljesen, kell egy kicsit igazítani, de az csak egy pár perc. Jó lesz úgy? Mondtuk, hogy ok. És megcsinálta fél perc alatt a kép hiányzó részét, majd aláírta a "művész", és ráadásnak ráírta azt is, hogy 'for Denes' :) Úgyhogy van egy ilyen képem. Ha véletlen erre vetődnék a nászutamon is, akkor biztos megkérjük majd, hogy két nevet írjon rá :)
Ma reggel Anyával elmentünk misére. Nagyon érdekes volt angol misét hallgatni, de elgérdekesebb az volt, hogy egy csomó mindent meg is értettem belőle.
A mise után átvettük a hajójegyeket, és mikor összetalálkoztunk Caroline-nal, elmentünk reggelizni, egy fánkoshoz. A fánkosnál elfogyott a tányér, így egy iylen műanyag lezárható pohárba beletette... Annyira gusztustalannak tűnt, hogy legszívesebben el sem vittem volna. De elvittem, és milyen szerencse. Nagyon finom volt. Rám lett parancsolva, hogy leírjam; úgy nézett ki mint a csöröge fánk, ízre viszont olyan íze volt, mint egy croissant-nak. Megértettem, hogy Tiananak milyen helyen kellett dolgoznia. :) A fánkos a téren jobb sarkában volt, és onnan jól rá lehetett látni arra a helyre, ahol Ray meghalt :( persze a történet végül mégis csak jól ér véget, hiszen, utána együtt lehet Evangeline-nel.
Reggeli után felszálltunk egy igazi gőzösre, ahol jazzt is játszottak. Biztos vagyok benne, hogy Luis is ott játszott valahol, csak nem vettem észre :)
Érdekes egy hajóút volt. A francia negyed elkápráztat, majd távolodva látjuk a gyárakat és a nyomornegyedeket, ahonnan csak egy-egy nagyobb, rendesebb ház tűnik elő a semmiből.
Ezek után lényegében semmi nem történt, kis várakozás után taxiztunk a reptérre, ahol felvettük a Kia típusú kocsinkat és elindultunk Houstonba.
Olyan utakon jártunk... Szinte benn a mocsárban, majd a fényképek elmondják helyettem.
Caroline-nal nagyonszerettünk volna aligátort látni, úgyhgy teljesen be voltunk zsongva, és figyeltünk minden apró dologra. Szerinte azért nem láttunk aligátort, mert nagyon sok macska volt az egyik ház előtt, akik nem akármilyen macskálk voltak, Caroline - aki elismert macskamegfigyelő - , azt modnta, hogy azok házőrzőmacskák voltak. Az összes aligátor elriadt tőlük. Így sajnos lemaradtunk rőluk :(
Jelen pillanatban 109 km-re vagyunk Houstontól, és reménykedünk benne, hogy nem lesz egy kis gond. Nem rég átértünk Texasba, ahol nagy köd van, előbb-utóbb kaktusz is lesz, és holnap még meleg is. Azán holnap este irány Las Vegas. A gépről majd megint írkálok egy kicsit.
Ne tévesszen meg senki, hogy csúnyákat is írtam New Orleans-ról. Nagyon tetszett mindazon rosszak ellenére is, amiket elmondtam. Tudni kell kizárni az ilyen dolgokat, és nem szabad hagyni, hogy ezek elrondítsanak egy ilyen szép emléket és szép, nagy kultúrával rendelkező helyet, de sajnos azt a tényt sem veszíthetjük szem elől, hogy mi van ott. :(
Bizton állítom, hogy eddig utazásunknak eme állomása tetszett a legjobban.
