Elindultunk New Orleansba. Sok méter magasan vagyunk, és nagyon szép látványt nyújt az alattunk elterülő felhőtenger és a horizonton világoskékből narancsárga felé haladó napnyugta színezete égbolt, míg a másik oldalt a Föld felvette sötétkék hálóingét, és látjuk, ahogy lassan nyugovóra tér.
Nem tudom miért utálok repülni, de már az indulás óta azt várom, hogy végre újra talajt érhessen a lábam.
Sokan mondogatják, hogy a repülés nem veszélyes, sokkal inkább a zuhanás. Mindenesetre az elsőből nem sok, míg a másodikból egyáltalán nem kívánok tapasztalatot szerezni.
Most beszéltem a Stewarddal (Stewardess csak férfiben), aki megengedte, hogy használjam a billentyűzetemet, így talán könnyebb és gyorsabb elsz az írás, megkérte, hogy leszálláskor kapcsoljam ki.
Egy kis népzene természetesen mindig megnyugtat, mostmár csak egy pohár bor hiányzik, és minden adott az íráshoz, de mivel nagyböjt van, ráadásul péntek, így marad a népzene, a billentyűzet és a kicsit erőszakkal megnyugtatott kis lelkem, melynek megint egy apró részletét osztom meg a közzel, mintegy közös kis kincsesládába összegyűjtvén a bennünk lakó gondolatokat, és értekeket (legalábbis amit mi annak tekintünk).
Tehát, ahogy már írtam, úgy döntöttünk, hogy nem alszunk, mivel csak kis időt tudnánk aludni, így nekivágtunk az éjszakának, hogy reggelre már a Niagara vízesés dübörgését hallgassuk. Elindultunk tehát egy Nissannal ("Először is nem tetszik az autócolor..."), Anya és a Zsuzsa felváltva vezettek, nekem nem volt jogosultásgom vezetni az autót, de szükség esetén ott voltam én is. A kezdeti vita aztán gyorsan elcsitult, és csak mentünk bele a sötét ismeretlenbe. A legnagyobb problémánk, hogy mindenki megy a saját feje után, senki nincs tekintettel a másikra. Egy példa: Visszavittük az autót, ki kellett pakolni belőle, és ami nem kellett, át kellett volna pakolni a bőröndbe. Ezt a Zsuzsa már megcsinálta, így elindult, Anya ott az autóban akarta megcsinálni, és meg is csinálta, én meg mentem volna, mert fáztam, és jobb lett volna ha az állomáson parkoltunk át, de mindenki a saját dolgával törődött, ahelyett, hogy közösen megegyeztünk volna valamiben, és megpróbáltunk volna alkalmazkodni egymáshoz.
Az egyik falun kersztülmenve teljesen olyan érzésem támadt, mintha egy lengyel kis faluban lennénk. Próbáltam Optimust is fényképezni, de nem sikerült még lencsevégre kapni egyet sem, még. Tulajdonképpen 7-re már a Niagara Fall Visitor Center előtt parkoltunk. Milyen hülye, hosszú szó ez. Sokkal egyszerűbb lenne, hogy a Niagara lábánál voltunk. Pontosabban a tetejénél. A blogos picasawebre kerülnek majd fel képek, reményeim szerint Charlotte-ban, ahol a New Orleansi átszállás előtt lesz egy másfél óránk.
Ott aludtunk egy kicsit, bár amint odaértünk, én lementem a partra, hogy csináljak egy pár művész képet, ez sajnos nem jött össze, mert mire leértem túl világos lett. Csak a Visitor Centeren keresztül lehetett volna bejutni, de az nem volt nyitva, csak 8-kor nyitott. Úgyhogy nem volt más választásom, kerülhettem meg az egészet. Vittem állványt is, de teljesen lefagyott a kezem. Visszamentem az autóba, ahol aztán aludtunk egy olyan egy, egy és fél órát, majd lementünk a partra, s mikor mindennyian észleltük a hideget, amely a csontjainkat fűrészelte, visszamentünk az utóba, és elindultunk át a kanadai oldalra. Ott sétáltunk egy kicsit, bementünk egy pólóboltba, de mint tudjuk, nem kapok diákhitelt... Ebédeltünk egy keveset, hús nélkül természetesen, majd visszaindultunk a Niagarához, hogy a kanadai oldalról is megörökíthessük. Itt készült az alábbi kép, amelyen egy medve is szerepel. Ez a kép majd Mackósnénihez kerül, aki kérte, hogy gondoljak rá a Niagaránál. Én megtettem :)
Újra átkeltünk a határon, újra elbeszélgettek velünk, hogy kik vagyunk, meddig maradtunk/maradunk, mit akarunk, miért jöttünk, stb. Szerencse, hogy kiskori képre nem voltak kíváncsiak. Ezután a repülőtér következett. Az ide vezető úton betértünk egy McDonald's-ba, ahol az eladó lány (a hülye amerikaiknak nem kell diploma ahhoz, hogy a mekiben dolgozhassanak, ezzel ellentétben Európában csak úgy mehetsz dolgozni a mekibe, ha minimum egy bölcsész diplomád van. Ügyvédi diploma előnyt jelent) megkérdezte, hogy jártam-e már náluk. Mondtam, hogy az ő éttermükben még nem, mire a kérdés, és máshol igen?... Ennyire nem látszik rajtam, vagy mi?
A lényeg, hogy ott volt wifi és egy Dr Pepper kíséretében értesültünk a hazai történésekről.
A repülőtéren még tudtam skype-olni, majd néhány perccel később, hogy letettük, mehettünk is beszállni (amit ősi magyar szóval boardingolásnak kell hívni, ezt még a Liszt Ferencen tanultam).
Még a repülőtérhez hozzátartozik, hogy mikor becsekkoltunk, teljesen olyan érzésem volt, mint egy múzeumban. Vagy a múzeumban volt olyan érzésem, mintha repülőtéren csekkolnék be(?). Említtem már, hogy a múzeumokba ingyenes a belépés. Ám ehhez az ingyenes belépéshez olyan biztonsági ellenőrzés párosul, amit soha nem gondoltam volna. A Függetlenségi Nyilatkozat esetében ez még érthető is, hiszen a parlamentbe bejutáshoz és a Szent Korona látogatásához is szükséges biztonsági ellenőrzés. De az Air and Space múzeumba vagy az Indián múzeumba például minek? Félnek, hogy orvul letámadom Pocahontas-t?... Mindenesetre érdekes.
Azt viszont le se tagadhatom, hogy az a mentalitás, amiről már írtam, az elnök személyével, a múzeumok ingyenességével, valamint az emberek kedvességével kapcsolatban írtam, egyszerűen még mindig lenyűgöz. Ha valakivel beszélgetek, a 'how are you?' utáni első kérdése, hogy 'where are you from?'. Mikor elmondom neki, hogy form Hungary, teljesen megörülnek, és üdvözölnek az USA-ban, és elismerően beszélnek kis országunkról, majd megkérdezik, hogy tulajdonképpen hol is van. (http://youtu.be/crc7QGqKiuc)
Szépen elblogoltam az egész repülőutat.
Most, hogy blogom ezen bejegyézésnek végéhez közeledek, látszik, hogy az a bizonyos sötétkék takaró már a mi fejünk felett is átnyúlt, és csak egy kicsike fény jelzi azt, hogy valamikor még világos volt, és közvetlenül alattunk fekvő felhőtengernek is a partjához közeledünk már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése